- Mindjárt, csak beakadt ez a izé - igen, még mindig a cipzárral szerencsétlenkedtem.
- Hagyd, majd én! - időközben anya mellettem termett, és szakszerű mozdulatokkal behúzta a bőrönd száját. - Mi lesz veled nélkülem? - csóválta a fejét. Már megint ez a téma! 17 éves vagyok, könyörgöm. Oké, már egy cipzár is kifog rajtam, de majd csak el leszek valahogy. - Te komolyan teljesen egyedül akarsz az USA-ba utazni?
- Hát azért nem teljesen egyedül. Apa Frankfurtig velem jön, utána meg kb. 100 másik utassal együtt rettegek a lezuhanástól.
- Ilyet meg se említs nekem! Így sem fogok 3 hónapig nyugodtan aludni.
- Ajj, anyu, nyugi már! Nem először repülök már, aztán meg a reptéren vár rám Jess, akinél biztonságban - és boldogságban - tölthetem el a nyaramat.
- Ígérd meg, hogy felhívsz, ahogy földet értél!
- Cserkészbecsszó! - mosolyogtam, majd megöleltem - Hiányozni fogsz.
Miután a reptéren is eljátszottuk az "érzelgős búcsú" jelenetet anyummal és az idegesítő kisöcsémmel, apával a beszállókapuhoz kecmeregtünk. Öntelt mosollyal nyugtáztam, hogy rendben találták a papírjaimat és hogy a túlméretezett bőröndömbe sem kötöttek bele. 14:10-kor indult a Lufthansa Budapestről, és 15:55 perckor már meg is érkeztünk Frankfurtba. Innen csak 2 óra múlva szabadulhatok, amikor is Boeing járatot indítanak az Államokba. Hát igen, az utazás nem éppen a legkellemesebb része a nyaralásnak.
Apa kb.fél 5ig maradt velem, mert utána mennie kellett valami megbeszélésre. Hát igen, ilyen egy üzletember élete...Bár nem panaszkodhatunk az anyagiak miatt.
- Biztos boldogulsz most már? - kérdezte aggódó pillantásokkal vegyítve. Válaszul csak bólintottam. - Vigyázz magadra, oké?! - ölelt meg búcsúzóul, majd néhány másodperccel később már el is engedett. - És hívj fel! - kiabált utánam, de későn eszméltem fel, a tömeg már el is nyelte. Kerestem egy szabad padot, ahova letelepedtem, majd tárcsáztam anyut. Két csöngés után már fel is vette. Mindent elmeséltem neki ami az utóbbi pár órában történt, és megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben. Még ha ez nem is volt így... Bár tényleg repültem már egy párszor, még most is féltem a LOST-ban látottaktól, a terroristákról nem is beszélve. Beleborzongtam a gondolatba is. Miután sikerült leráznom anyát - igen, szeretem, de néha már túlzásba viszi az aggódást -, kerestem egy mosdót, ahol felfrissíthettem egy kicsit magam.
Rápillantottam az órámra, és örömmel állapítottam meg, hogy már csak 3/4 óra van az indulásig. Gyorsan beszaladtam a büfébe, vettem egy ásványvizet - mert valahogy el kell költenem azt a kis eurót is ami nálam van - majd beálltam a sorba a biztonsági ellenőrzéseknél. A bőröndömet még a megérkezés után lepasszoltam a check-innél úgyhogy csak a kis kézitáskámat és a cipőmet kellett levetnem. Csipogtatásnál természetesen minden létező dolog becsipogott, de megkönnyebbültem amikor végre elhitték hogy nem vagyok gonosz terrorista.
Immár a gépen ülök és bámészkodok lefelé - nagy mázlim van, a jobb oldali ablak mellett ülök -, a felszállás megint kicsit húzós, de aztán ahogy végre egyenesbe jöttünk ki mertem nézni a kis ablakon. A kilátás lélegzetelállító (még nekem is, aki minden nyáron legalább egyszer ült repülőn). Most sem bírok magammal, és nekikezdek a szüntelen kattogtatásnak. Muszáj megörökítenem minden egyes pillanatot az első amerikai nyaralásomból. Persze nem jártam teljes sikerrel, mert az út legnagyobb részét átaludtam, a többit pedig átkajáltam (van ilyen szó egyáltalán?).
Már kerek 5 órája utazom, de a kijelző szerint még 2 óra vár rám. Remek. Bekapcsoltam egy filmet magamnak, fogalmam sincs mi a címe, de valami szörnyű musicalnek ígérkezik. A legunalmasabb percekben (naná, hogy ebből van a legtöbb) kikukkantottam az ablakon, és meg kellett állapítanom, hogy éppen az óceán felett repülünk. Készítettem így is egy képet, de sok nem látszik a töméntelen felhő tömeg miatt.
A filmnek a leszállás előtt 35 perccel vége lett, úgyhogy rendeltem még egy szendvicset. Unaloműzésként enni. Szent ég, mire nem képes az ember! Nem mintha nem lenne tervbe véve hogy minden második nap futok majd a Central Parkban. Oh, istenem! Central Park. Eddig csak filmekben láttam, és
Türelmetlenkedésemet megunva tettem még egy utolsó látogatást a mosdóba, majd néhány perccel visszatérésem után már ránk is parancsoltak, hogy kapcsoljuk be az öveinket, mert mindjárt New Yorkba érünk. :) Engedelmeskedtem a kérésnek, és izgatottan néztem ki az ablakon. Gyönyörűbb mint a képeken. Ahogy lejjebb ereszkedtünk, a felhő tömeg úgy tűnt el a szemünk elől, és úgy emelkedtek egyre magasabbra NYC felhőkarcolói. OMG!
Földet érve a Kennedy reptéren gyorsan megtornáztattam elgémberedett lábaimat, majd kapkodva indultam meg a bejárat felé, hogy minél hamarabb túl essek a biztonságiakon. Sorra kerülve a fickó feltett néhány sablon kérdést, melyekre a legsablonosabb, legterrorizmusmentesebb válaszokat adtam. Megnézte a kezemben szorongatott köteg papírt - vízum, igazolványok, stb... -, melyeket alapos átbogarászás után egy mosoly kíséretében vissza is kaptam. A biztonsági kapukon túljutva megkapom az XXL-es bőröndömet is, a papírjaimat gondosan elmélyesztem a kézitáskámban, majd előkotorászom a telefonomat. Magam mögött húzva a bőröndömet verekedem át magam a tömegen a bejáratig. Egy pillanatra már megijedtem, hogy Jess elfelejtett. De aztán megpillantom őt, és Szent Isten! Ed...West...wicket a terminál egyik félreeső zugában. A legidiótább vigyoromat felöltve - mert az ilyen helyzetekben (celebes) persze hogy ilyen gáz vigyort tudok csak felmutatni - indulok meg a két celeb ismerősöm felé. Mindketten napszemüvegben és sapkában próbálják eltakarni magukat a paparazzók és a rajongók elől - kisebb, nagyobb sikerrel. Amikor végre ők is észrevesznek, elindulnak felém. Jess a nyakamba veti magát, míg Ed udvariasan átveszi tőlem a bőröndömet. Szent Isten, Chuck Bass életnagyságban!! Aww *.* Hogy most mennyien irigyelhetnek! Őrültrajongólány-kitörésemet visszafogva mutatkozom be neki megköszönve azt is hogy cipeli a bőröndömet, puszi-puszi. Jess belém karol, Ed pedig előttünk haladva lép ki a new yorki (!!!!) levegőre. Ahogy kiérünk a nyomában, kapkodva szívom magamba New York tömény, fémes levegőjét. Oké, másnak visszataszító a szmogos levegő, de valljuk be: szőröstül-bőröstül imádom ezt a várost!
Jess int a taxisofőrnek -akit biztosan miattam béreltek ki -, aki szinte kitépi Ed kezéből a bőröndömet, és a csomagtartóba hajítja - nem éppen finom mozdulatokkal... Csak ésszel, ember!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése